Szemelvények Végh Andrásról megjelent írásokból

Feltöltve: January 20th, 2009 | Kategória: Kritikák | Nincs hozzászólás »

Végh András az emberi tulajdonságokat kiélezetten ábrázolja és középpontba helyezi. Témáiban a mindennapok sablonjából a különöset emeli ki. Síkban ábrázol, ennek ellenére minden képen egy sor különféle térképzetet kelt, olykor rejtett tereket illuzionál. Az alakok, illetőleg az alakrészletek (maradványok) gyakran úgy hatnak, mint kivágatok. Maga a kép is mindig egy kivágathoz hasonlít. Minden oldalon tovább lehet festeni, vagy még inkább tovább gondolható. Hasonló ahhoz, ahogyan tekintetünk a száguldó vonat ablakából csak bizonyos életlenséggel képes megragadni a táj tovasuhanó alakzatait, növényzetét és tárgyait. Ehhez fogható életlenség található Végh igen sok festményén. Ez egy szándékos beültetett életlenség, mely a szemlélő számára sokféle lehetőséget kínál arra, hogy egy-egy mű bizonyos részeit különféle módon asszociálja. A művész látásmódja sok olyan részletet fedeztet fel velünk, amelyeket õ maga vélhetőleg a testbeszéd jelzéseiből merít. A festő kíméletlen bő humorral szemléli embertársait, groteszk mivoltukban is szeretetteljesen jelenítve meg őket, akik ily módon válnak meleg festői kedélyének kifogyhatatlan tápláló forrásává. Felfokozott expresszió által válik egy-egy mosoly, egy csípőlendület, egy szemtelen orr-rajzolat intenzívebbé, maximálisan kifejezővé. Végh András képei nemet mondanak az unalomnak, olyanok, mint egy csodálatos puzzle-játék, amit mindig újra össze lehet rakni. Művei színben gazdagok, jelentésben sokrétűek, alaphangjuk a derű.
Elisabeth Rath, Salzburg

Nem lehet elképzelni ezt a művészt csak úgy, mint aki a folytonos megújulás hitelességével és könnyedségével újból és újból kérdéseket tesz fel magának; megkérdőjelezi saját bizonyosságait, és vállalja kételyeinek bizonyosságát.
Georges Mandel, Párizs

Végh András festészete az absztrakt-valósághű, elvont-konkrét kifejezések, megjelenítések, tükrözések-kivetítések határmezsgyéjén épült és épül. Festészetének egyik különlegessége, sajátossága éppen az, hogy festői kutatómunkája során lépésről lépésre érkezett el, paradoxon, de igaz, a figurativitás nonfigurációjáig. E festészet meghatározó sajátossága a mozaikszerűség; a sok-sok apró motívumból való építkezés. Ebben a rendszerben a dolgok nem illeszkednek pontosan egymáshoz, a részletek elszakadnak az egykori egésztől, a konstrukciók szétesnek, és az egykori összetevők mintegy öntörvényeik szerint egyesülnek új, új minőségű alakzatokká. Minden lebeg, kavarog, úszik a bizonytalanságban, minden kiemelés csak a pillanatnyiság ünnepe. Motívumainak torzítottságát, szerkezetének talányossá formálódását, képvilágának kavalkádszerű áradását minden bizonnyal a művész sajátos alkotómódszere is indukálja: munkái olyan emlékezet-montázsok, amelyeknek kompozíciókká alakulását, a tudatos képépítés szándéka mellett a festő élményvilága által ösztönzött életérzések, a feltoluló emlékképek ugyanúgy ösztönzik, mint a szabad, felszabadult festői gesztusok képbe-szervülései. Végh András művészete egy darabjaira törött világ újraépítési lehetőségének lázas keresését, újrarendezésének vágyát sugallja. Szemléletét szükségszerűen színezik a kesernyés, gunyoros, szomorkás felhangok, groteszk, ironikus láttatás. Tűnődése kétségbeesett, meditációja lázas, állandóságai foszlékonyak, konkrétumai tünékenyek, szépségei rútak, játékosságai halálosan komolyak, elsőrendűségei mellékesek, lényegtelen mozzanatai nagyon fontosak.
Wehner Tibor

Végh András a természet rendjét belülről figyelve nem szétszedi, hanem összerakja a talált világot, Isteni játékot űz, nem megbámulja, kapirgálja, simogatja a leleteket, hanem más rendbe illeszti, más összefüggések közé helyezi, ezáltal újrateremti őket. Festői életművének elemei úgy találnak teljességre, hogy abban a gesztus frissessége, a teremtő ember lelkiállapota, racionalitása és emóciói egyszerre működnek és hatnak. A teljesség tehát nem csak megidéződik, de belülről válik hitelessé, látványa több önmagánál, mert mélyen rejlő történet és tetten érhető költészet. Analízist készít, és szintézist teremt. Drámai erővel bíró jelrendszerek ezek, amelyek nem egyszerűen elénk állnak és fogadnak, inkább magukba szívnak, magukba olvasztanak, a látvány részeivé válunk mi is. Azt tudja fölmutatni, ami eredendően emberi, kortalanságában éppúgy ott az ősi belső erő és dinamizmus, mint a megélt tapasztalatból összerakódó, üres pózok nélküli, rafinériát kerülő kifinomultság.
Antall István

Végh András szikrázóan eleven és több értelemben is sokszínű festői világát szemlélve mindenekelőtt az a kérdés foglalkoztat, hogy miből táplálkozik, honnan merítkezik ez a kifogyhatatlannak tetsző és minduntalan megújulni képes festészet? Csaknem teljes életművét átszövi egy mediterrán derű. Mai valóságunk jellege kizárja az életöröm, az életigenlés jogosultságát, a világ baljós irányba tart. Mégis hitelesnek érezzük a festő műveit. Miért? Más oka aligha lehet, mint a festő személyiségének mindent átható egyéni ereje, ami hitelesíti az élmény átfűtöttségét, és képes szembemenni az általános életérzéssel.
Kováts Albert

Tele vannak ezek a képek mozgással és zenével. Lazák, díszesek, erőteljesek. Narratív rendezésű, figuratív életerejű jelenetek töltik meg a vásznakat. Végh András izgatottságról, örömről beszél, melyek a hétköznapokból fakadnak. ő mindezt a tárgyak kifinomult belső struktúrájával és a színválasztás izzásával, meggyőző rajzkészséggel veti vászonra. Művészete stíluskényszer nélküli, az eseményeket magába szívó, feldolgozó és önmagát újrateremtő, egy a nemzeti hagyományból fakadó, individuális kreativitás. Absztrakt, figurális, reális vagy szürreális, expresszív? A kérdés nem az, hogy hová soroljuk be a művészt. A kérdés az, miként tudja a művész tapasztalatait, elképzeléseit egy olvasztótégelybe vegyíteni, s abból formákba önteni. Végh András olyan festő, aki az érzelmek által felkavartakat próbálja analizálni, áttekinthetővé tenni, majd képein harmóniaként kiegyensúlyozni. Mottója: „ÉN VAGYOK? A FESTŐ!… Ennyi… se több, se kevesebb.”
Dr. Roswitha Siewert, Lübeck

Világba vetettségünk tragikomikuma, sugallják Végh András képei, hogy olyan világba vagyunk belevetve, amelyik önmagát sem érti, önnön működését meghatározni pedig végképp nem tudja, vagy nem is akarja. Az élet bizonytalanság, mondja, vagy inkább sugallja képeivel, ebből következően egy nagy rakás definiálhatatlanság, s a tulajdonképpeni bizonyosságunk, ha lehet ezzel a szóval élnünk: biztonságunk legfeljebb ennek a bizonytalanságnak a fölismerése, elismerése, tételezése és elfogadása. Ami játékosság ezeken a képeken, az éppenséggel a kísérlet és a kíváncsiság, ami kedély, az éppenséggel a bizonyosság elvesztése fölötti megadó vagy önreflektív mosoly. Képein a bizonytalanság esztétikáját megteremtő Végh András etikai bizonyságot tud felmutatni számunkra azzal, hogy olyannak vállalja fel és mutatja meg számunkra a világot, amilyennek látható és felmutatható az a második évezred elején, olyan kérdéseket tesz fel számunkra, olyan dilemmákat állít elénk, melyek megválaszolása, illetve értelmezése által lakhatóbbnak, ha nem is értelmezhetőnek, tűnik fel egyre lakhatatlanabb és egyre értelmezhetetlenebb életünk és világunk is.
Zalán Tibor

Végh András festészete játékos, a valóságra vetett tekintetünk kaleidoszkópikus mozgását idézi fel: az emberi viszonylatok színes gazdagsága, mint valami varázslat, tárul fel. A nagyon zárt formák feladása, a jól szervezett bonyodalom, a pontosan jellemzett karakterek a „részlet esztétikája” felé mutatnak. Az emberi viszonylatok fő mozgatója az elemekre bontás, az aprózódás. Festészete poetikus, képletesen és valóságosan is összekötő vonalakat húz az emberek közé. Művei mindig a humanizmus optimizmusát sugározzák. Mozgással, muzikalitással telítettek a képei. Itt-ott felfedezhetünk némi francia hatást és bizonyos visszaemlékezést a „kávéház kultúrá”-ra, amellyel Párizs és Budapest egyaránt rendelkezett, és amely rendkívül szerencsésen kapcsolódik itt össze.
Dorothy Bollette, Brüxelles

Végh András elsőmozdulat-gyűjteménye: a pillanat szenvedélye. Örömét leli a kiszámíthatatlanban, az előre nem láthatóban, hogy minden érintés múlt és jövő nélküli, minden pillanat a pillanat pecsétje. Hiteles képek nem fecsegnek, egyszerűen vannak.
Balázs Sándor




Comments are closed.